Fordította M. Nagy Miklós.

„A történelem elnehezedett és ormótlanná vált aranyhalacskája a sötét mélységbe bújik, én pedig egy primitív zseblámpával sietek utána, és próbálom megérteni, mi is lehet a keserű értelme annak, hogy az a vak, puha gyermek a fekete fürtjeivel, akiből a tiszta természet illata áradt, ilyen csüggedt, nagydarab teremtéssé változott, ki bár elgyöngült s megereszkedett az oldala, bölcsebb lett megannyi tapasztalattal. És valamennyi bátyám és nénikém, a papa és a mama, a nagypapa és a nagyi akkor, azokban az években vajon borzongó, kiélesedett érzékeikkel megérezték-e a keserű végkifejletet, vagy pedig hetedik érzékük sugallatával mit sem törődve boldog tudatlanságban maradtak?”
Akik olvasták Bulat Okudzsava eddig magyarul megjelent írásait, hallgatták lemezeit, amelyeken saját dalait énekelte, tudják, hogy mindezekre igaz volt az elcsépelt, színét vesztett szó: gyönyörű. Ez az öregkori, önéletrajzi könyve sem más – egy gyönyörű regény.