A kötet Steven Runciman, a jeles angol bizantinológus két hosszabb esszéjét tartalmazza, melyek első ízben jelennek meg magyarul. A bizánci teokrácia több mint ezer év történetét, a Nagy Konstantin fellépésétől a Bizánci Birodalom végnapjaiig terjedő időszakot tekinti át egyetlen alapvető szempontból: a vallási hierarchia és a vallási-teológiai irányzatok, illetve a császári hatalom viszonyának elemzésén keresztül. E viszony nem volt mindig harmonikus, de mindvégig tükröződött benne az a lényegileg teológiai indíttatású előfeltevés, hogy a Bizánci Birodalom Isten mennyei királyságának földi képmása. Nem meglepő, hogy a bizánci politika, de ugyanígy a gazdaság, a kultúra és a művészet történetének alakulását is alapvetően befolyásolta ez a meggyőződés, egyfelől a keresztény hit kérdéseibe is beavatkozni kívánó császár, másfelől a világi ügyek fölötti befolyásról lemondani nem akaró egyház érdekeinek bonyolult összefonódása révén. A kötetben olvasható másik esszében, a Bizánci stílus és civilizációban a szerző az említett teológiai államkoncepció egy másik vetületét, annak a bizánci művészetben megnyilvánuló formáját vizsgálja. Így nemcsak a bizánci művészet főbb jellemzőit mutatja be, hanem ismerteti és értelmezi azokat az elméleteket is, amelyek e művészetet meghatározták. A művészet feladata Bizáncban az volt, hogy a fény, a színek és a formák segítségével valamiképpen megmutassa, közvetett módon érzékeltesse az istenit. A művészi kifejezésmódok a századok során elkerülhetetlenül változtak, a technikák tökéletesedtek, a klasszikus ókori hagyományok keleti elemekkel keveredtek; a bizánci művészet alapvető célkitűzése azonban, akár világi, akár egyházi volt, mindvégig ugyanaz maradt.