A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2010/3.

Előszó: Philippe Suinen és Martine Jacques.

Félicien Rops (1833–1898) már gyerekkorában is kilógott a környezetéből, nem szeretett tanulni, s egyik tanára megjósolta, hogy sose viszi semmire. Szülővárosából, a belgiumi Namurból elvágyódott, s ahogy olvashatjuk, belevettette magát a „brüsszeli bohéméletbe”. Szatirikus rajzokat, karikatúrákat készített a hivatalos művészeti életet kigúnyoló/kritizáló lapoknak.
Legnagyobb hatással életére Charles Baudelaire volt, aki 1864-ben menekült el Franciaországból, és sokat időt töltött Rops apósának thozeé-i kastélyéban. Baudelaire nyomán Rops érdeklődése az allegorikus ábrázolás felé fordult.

A kiállított művek többsége „nőábrázolás”, kezdve a Párizs perifériáin tengődő, elzüllő nők realista megjelenítésén át a „mesteri és végtelenül perverz rézkarcokig”. Rops Párizs legjobban fizetett, az erotikus irodalom területére specializálódott illusztrátora volt. Az elemzők szerint ez nem „aberráció” volt, hanem politikai állásfoglalás, tiltakozás a cenzúra, a polgári konvenciók ellen.

1879-ben Magyarországon járt, a Magyar Hírlap így jellemezte: „ereiben magyar vér folyik, mert imádja a szépasszonyokat, szereti a szép lovakat és szenvedélyes lovas”.
Ő is ugyanazt a konstrukciót, a zabolázatlan, ősi, a természethez közel álló magyarok képét (a „magyar virtust”) tette magáévá. Ezen belül a vándorló cigánysággal azonosult, ahogy méltatói írták, ő volt a belga cigány. Menekülése a konvenciók elől, ösztönösség iránti vágya szükségszerűen vezetett egy alapvetően hamis kép elfogadáshoz. A valóságot elfedték vágyai, s ehhez a képhez haláláig ragaszkodott. Kár, hogy illúzióinak csak töredékes emléket tudott állítani. Nem volt magyar, de nekünk talán öröm, hogy egész életében érezte „vibrálni magában a magyarok lelkét, a pusztai száguldókét”.

további képek