Középpontban a tájképfestészet. Markó Károly, Barabás Miklós, Libay Károly Lajos és társaik képei, amelyek elsőként készülhettek a szabadban.A XIX. század első felében az európai országokból érkező művészekhez csatlakozva magyar mesterek is útra keltek, hogy bekapcsolódjanak az úgynevezett Grand Tour-mozgalomba.
Ez kezdetben inkább az arisztokrácia számára jelentette a neveltetés utolsó, lezáró fázisát, idővel azonban egyre több művész érkezett Itáliába, ahol nemzeti kolóniákba tömörülve tanulmányozták az ókor és a reneszánsz, valamint a barokk emlékeket, ismerkedtek a legújabb festészeti irányzatokkal.
A tájképfestészet, mint önálló műfaj itt kapott először létjogosultságot. Először festettek az alkotók a természetben, először vált a táj a kép központi témájává, addig csak háttérként szolgált.

A magyar művészek közül az első jelentős mester Ferenczy István szobrász volt, aki Bertel Thorvaldsen műhelyében dolgozott több éven keresztül, így a művészeti élet középpontjában, közvetlenül a dán mester mellett tanulhatta a klasszicista szobrászat alapjait. Ferenczyt követően több szobrász, építész, de elsősorban festőművész érkezett Magyarországról Itáliába. Markó Károly például már érett festőként telepedett le Firenzében, s a negyvenes évekre ki is alakult körülötte egy laza kolónia: Molnár Ferenc, Ligeti Antal, Kovács Mihály tanulták tőle a tájképfestészet friss fogásait. Barabás Miklós másfél évet töltött Itáliában, ezalatt az idő alatt William Leitch angol festővel kötött barátságának köszönhetően megismerkedett az angol akvarellfestészet technikai fogásaival és a természet ezzel szoros összefüggésben kialakuló új látásmódjával. Tulajdonképpen ő az egyetlen a magyar alkotók közül, akinek később készült művein is könnyen felfedezhető ez a hatás. Az itáliai tanulmányutak fontosak voltak, hiszen általuk a magyar művészek is jelen voltak abban az összeurópai együttlétben, amely hosszú időn keresztül az egész európai festészetet meghatározta, s amely a festészet jövőjének szempontjából alapvető jelentőségű volt.