A történelemtudomány és a régészet tradicionális, már-már kanonizált megállapításaival vitázó könyvsorozatának újabb darabjában Makkay János merész feltételezését fejti ki. Archeológiai leletek és bizonyos ősi mitológiai motívumok nemzetközi elterjedése alapján arra a következtetésre jut, hogy a Kr.u. 4. századot követően eleven kapcsolat létezett a közép- vagy késő iráni nyelvet beszélő szarmata-alán népek, a vándorló életmódú, ótörök nyelvű hunok, avarok, onogurok és a honfoglalás előtt álló magyarok között. A szerző leletek alapján (sárkányos zászlóábrázolások, díszkelyhek, páncéllemezek, kardpengék vésetei), valamint a lovagi hagyományok mondaköreiben is föltűnő hasonlóságokat, ám eddig senki által meg nem figyelt, észre nem vett rokon vonásokat mutat ki. Makkay János egész Európa és a Mediterraneum területén, illetve az ázsiai síkságon végzett ásatások eredményeinek fölhasználásával érvel állítása mellett - kimutatva, hogy a nyugat-európai mondakörökben (Arthur király, Pendragon, Parsifal stb.) iráni eredetű jellegzetességek bukkannak föl, melyeknek középpontjában az a vitézi tett áll, melyet a magyarság Szent Lászlónak tulajdonít: a kun harcost legyőző, a magyar lányt megmentő katona alakjának. Vagyis a magyar középkor lovagi eszménye egyáltalán nem 10-12. századi és nyugati eredetű fejlemény, hanem jóval korábbi, népvándorlás kori és iráni gyökerű szellemi hagyaték, ez terjedt el azután Európában, tehát épp fordított irányban, mint ahogyan a történettudomány eddig tanította.