Ezt a tanulmányt – írja bevezetőjében a szerző, Paolo Santarcangeli író, költő és irodalomtudós, aki úgy is, mint Petőfi, Ady és Babits verseinek olaszra fordítója, haláláig fiumei magyarnak vallotta magát – szinte csak játékból kezdtem el, szórakoztató kitérőnek tartottam más jellegű kutatás közben. De ahogyan fokozatosan elmélyültem a problémában, és ahogyan halmozódott az összegyűjtött anyag, úgy vált munkám egyre komolyabbá és szenvedélyesebbé. Hamarosan kiderült ugyanis: ha a kutató elszánta magát és el akar mélyülni e kérdés minden lehetséges vonatkozásában, egy személyben etnológusnak, régésznek és vallástörténésznek kell lennie, aki egyúttal jártas az őstörténeti tanulmányokban, sőt az európai szokások történetének gazdag változatosságában is; egyaránt otthonosnak kell lennie a mélylélektanban és a gyakorlati lélektanban, az építészetben és a kertészetben, valamint sok más dologban. Mindenekfelett azonban költőnek kell lennie...