Szuper Károly : -- szinészeti naplója

Sorozat: Színháztörténeti könyvtár 2.
Reprint kiadás (Aigner Lajos, 1889. Bp.,).

A Nemzeti Színház megnyitásától a szabadságharcig terjedő több mint egy évtized, jelentős szakasza volt a magyar történelemnek. Az 1832-36-os országgyűlés vívmányai kulturális téren is kibontakoztak.
A vándorszínészetnek az a nagy és hősi korszaka, amely a Rondella lebontásakor, 1815-ben kezdődött, tulajdonképpen a biztonságot és állandóságot jelentő Pesti Magyar (Nemzeti) színház megnyitásával ért véget. A vándorszínészet nagy korszakában egy-egy társulat kiváló erőkkel rendelkezett és valóságosan is a magyar kultúra hordozói, szószólói, terjesztői voltak. Kántorné, Déryné, Lendvayné, Szathmáryné, Egressy Gábor, Megyeri Károly, Lendvay Márton, Szentpétery Zsigmond és a színháztörténetben azóta is emlegetett sok-sok társuk országszerte megbecsülést szereztek a magyar színészetnek, vállalva a vándorélettel járó küzdelmeket és nehézségeket. Kolozsvár, Debrecen, Miskolc, Kassa, Székesfehérvár voltak a legismertebb és legnagyobb vidéki központok, ahonnan indultak és ahová visszatértek a vándor társulatok, egymással szinte versengve a legjobb erők, leghíresebb színészek szerződtetésében. Déryné emlékirataiból is értesülünk, hogy hány társulat igyekezett tagjai sorába megnyerni korának ezt a leghíresebb és méltán legnépszerűbb énekes színésznőjét.

Szuper Károly (1821-1892) színész, Petőfi Sándor egykori színigazgatója már gimnazista korában műkedvelői előadásokat rendezett. Petőfi Sándor 1842. november 10-én lépett fel Székesfehérváron először az ő ajánlatára Szabó társulatánál; azontúl is együtt maradt Petőfi Szuperrel 1843. márciusig Kecskeméten. 1846-ig működött különböző igazgatóknál, majd Zomborban átvette Komáromi Lajos társulatát, s innentől 35 éven keresztül működött mint önálló vagy társigazgató. 1848-ban ő is honvéd volt; a szabadságharc után számos üldözött színész-honvéd talált menedéket nála.