E történetek elbeszélője egy nyári hajnalon világgá ment, és egyből talált is egy kis tavat vízityúkokkal. Gumiorrú kínai tornacipőben kelt át a parkok harmatos füvén, s nem sejtette, hogy harminc év múlva majd mosolygós kínai szomszédok között éldegél, és a Napházban Mao Taj pálinkát iszik velük. Járt a Meseország nevű játékboltban, az Ördögpadláson és a Csillárpadláson lakott, betonszobrászokkal, karalábézsonglőrökkel barátkozott, megtudta, hogy ellopták az Indián nevét, és legszebb lovain idegenek lovagolnak a dombok között. Elolvasta a Pesti harmonikás összedrótozott dalait, szenesekkel dominózott a Ragyásban, krokodil-könnyeket sírt a Kétlukúban, és egy éjjel túrós palacsintát evett és gint ivott a Klauzál téri Aladdinlámpa-javítóval. Meleg nyári estéken a Szemétház előtt üldögélt, s ha erőt gyűjtött, néha még világgá ment egy kicsit, de már elindult hazafelé, az ötven felé. Mire aztán nagyjából hazatért, jócskán megváltozott, s mint egy világutazónak, valóban különös mesékkel lett tele a feje. A Matróz csárdában mindig megpuszilta a fekete hajú csaposné, ha náluk járt hosszúlépéseket inni. Nem tiltakozott, jó volt úgy megérkezni, mint aki messze földről tért haza. Egy este a poharat a huzatos terasz bádogasztalára téve hozzáhajolt az asszony: Merre hajóztál, drága? Most honnan jöttél? Hoztál valamit? Végig tengerésznek hitte. Istenem, milyen jó volt tévedésének messzi világában kitalált életet élni. Hazatért hát, és nekiült egy kusza, pesti hajónaplót írni.