Az ​az igazság, hogy nem vagyok a helyemen. Mint úgynevezett fülszövegnek, alkalmazkodnom kellene a könyvhöz, de ez egyáltalán nincs ínyemre. Azt mondták, más nem lesz itt, ezen a helyen, mint én, és ez sem teljesen igaz. Mint egy spanyolcsizmába, úgy kényszerítenek rá, hogy ezen a pár négyzetcentiméteren, ráadásul nem is általam választott betűtípussal, olyasmiről beszéljek, ami voltaképpen nem érdekel. Üvölteni tudnék. Szeretnék brutális, kedves, groteszk, szép, lírai, prózai, továbbá drámai, ezenkívül harsány és szerény lenni egyszerre, mint az oroszlán vagy az ibolya, de a fülszöveg még abban sem lehet biztos, hogy elolvassák, bár állítólag van, aki a fülszöveget olvasva dönti el, megvegye-e a könyvet. Én ebben a dajkamesében nem hiszek. Úgy érzem, hogy engem, aki regénynek indultam, kitettek a Taigetoszra. Senki nem hallja egyre gyöngülő hangomat, de amott Zeuszt látom közeledni, sas alakjában. Remélem, engem kap föl, és nem azt a ványadt Ganümédeszt, és fölvisz az Olümposzra.
Forgách András

Taps a színházban, amely nem akar véget érni. Előadás, amelyik attól szép, hogy nem jön létre. Besúgó, akit a megfigyelt követ az éjszakában. Rituális kivégzés mindennap, újra és újra, amit az elítélt a szabad világ helyett választ. Szerkesztő, aki átveszi a hatalmat egy novella fölött. Főmű, amely egy üres vászonná lényegül. A 12 nő voltam nagy sikerű szerzőjének új kötetében huszonhét mesterien megírt szürreális elbeszélés található. Forgách András novelláiban, akárha Magritte vagy Max Ernst festményein, alig észrevehetően fonódik össze az irreális a reálissal, a mese varázsa a kegyetlen valósággal.