Márai ​​Sándornak bizonnyal legfontosabb művei közé tartozik hatalmas Napló-sorozata, a mostani az 1976–1983 közé eső szakasza. Az öreg, az élettől búcsúzó, immáron évtizedek óta emigációban – a Napló korszakának idején Kaliforniában – élő író ugyan sokszor említi keserűen mind az öregség számos nyavalyáját, mind a hazától való elszakítottság kínjait, írni azonban még mindig úgy tud, mint fénykorában, szellemi érdeklődése, a világra való nyitottsága, a filozófia, a történelem és főként a szépirodalom iránti érdeklődése változatlan. A NAPLÓ főként erről az érdeklődésről tanúskodik. Nem a „napok hordalékát” írja Márai, nem azt, hogy éppen mi történik vele (pedig utazik is, például Olaszországba, Mexikóba, a keleti tengerpartra stb), hanem arról számol be, mit olvasott, mit olvasott újra, mi a véleménye az újabb elméleti és művészeti munkákról, hogyan befolyásolja történelemfilozófiai nézeteit, az emberről alkotott „magánantropológiáját” egy-egy friss mű vagy – még sokkal inkább – egy-egy rég szívéhez nőtt klasszikus; Geothe, Arany, Gide, Szophoklész stb. Szól 1956-ról is, egy-egy levél, látogató kapcsán a kései Kádár-rendszerről is elmondja véleményét, igazán elemében azonban akkor van, ha a magyar irodalom nagyjairól szólhat, megunhatatlan kedvenceiről, Kosztolányiról, Krúdyról, Móriczról, Jókairól. Műelemzések, filozófiai kisesszék, szellemes, sokszor bölcs aforizmák, találó idézetek és azok kommentárjai váltogatják egymást a Naplóban, amely nemcsak megrendítő emberi dokumentum, de leginkább afféle szellemi végrendelet.