Davis, Miles - Troupe, Quincy : Miles - Önéletrajz

Az ötvenes évek Amerikájában járunk. A táncklubokban rock and roll láz tombol, a tévé Hitchcock-filmeket vetít, a színpadokon Tennesse Williams és Arthur Miller drámáit játsszák. Rocky Marciano, a nehézsúlyú bokszvilágbajnok és Joe DiMaggio, a rendíthetetlen baseballharcos az ország kedvencei. Végérvényesen elmúlt az örök béke illúziójának kora, lejárt a háborús mítoszok ideje. Nincsenek legendák, andalító mítoszok, hiteltelenné váltak a mázos, tejszínhabos karriertörténetek. New York jazzklubjaiban is új nemzedék jelentkezik: a swinggel szemben valami merőben újat hozó, az idő hagyományos fogalmát áttörő, átdimenzionáló nemzedék, Charlie Parker, Dizzy Gillespie, Charlie Mingus, Bud Powell, majd az őket követő, útjaikat tovább járó szilaj ifjak, Art Blakey, Max Roach, Bill Evans, Sonny Rollins, Gerry Mulligan, John Coltrane, és a nemzedék vezéregyénisége, Miles Davis. Miles akkoriban még kétségtelenül példaképei, Parker és Gillespie hatása alatt áll. Később finomodott a hangja, harmóniája dúsabb, invenciója zeneibb, lett, de igazi közölnivalóját soha olyan vakmerően, őszintén átütőn nem képviselte, mint a legendás ötvenes években. Miles, aki számtalan életrajzi kötetnek volt már alanya, most saját szavaival mesél rendkívüli életéről. Semmit sem titkol el. Ebben a kötetben beszél először öt évig tartó hallgatásáról. Őszintén és nyíltan vall kábítószer-függősségéről és arról, hogy volt képes leszokni. Megbélyegzi a rasszizmust, amellyel minduntalan szembetalálta magát. Mesél a nőkről, barátságokról, de mindenekelőtt a zenéről és a zenészekről. Quincy Troupe-ot, földijét fogadta bizalmába, aki híven rögzítette a Miles-monológot. A közönség mindig is szélsőségesen reagált Milesra, a muzsikusra és Milesra, az emberre. Trágárságát, szókimondását állandóan bírálták, de Miles így beszélt, és nem hagyta, hogy papíron szalonképessé tegyék stílusát néhány kényesebb ízlésű olvasó kedvéért.