Filozófiai tanulmányok sora születik korunkban is, amely nem nagyon kedveli a közvetlen anyagi haszonnal nem kecsegtető tevékenységeket és azok tárgyi eredményét. Olyan azonban kevés van köztük, amelyik valóban megpróbál választ adni a maga kérdéseire, vagy pedig elmerülni a nagy filozófus elődök gondolatainak újraértelmezésében. Ez az a két lehetőség ugyanis, amelyik nem jár azzal a veszéllyel, hogy a probléma tárgyalása a semmire fut ki. Olyan munkával azonban, amely arra vállalkozik, hogy választ adjon a kérdésre, hogyan lehetséges manapság, vagy hogyan érdemes a filozófia tradicionális kérdéseit megközelíteni, alig-alig találkozunk. Sajó Sándor könyve azonban ilyen. Vajda Mihály Miközben átjárja a fenomenológia közismerten dzsungelszerű szövegeinek beható és kritikus ismerete, Sajó Sándor könyve végig megmarad elevennek, problémacentrikusnak és a lehető legkevésbé öncélúan terminologikusnak: valóban a dolgok érdeklik, és nem állít maga és a dolgok (valamint az olvasók) közé a beavatatlanokat kiszűrni hivatott fogalmi szűrőrendszert. Az a szinte szemérmetlen érdeklődés, amellyel a hétköznapi élethelyzetek sorát (gyász, szégyen, nosztalgia, etc.) elemzi, elsősorban a francia fenomenológia örökségének tekinthető. Emellett a könyvnek van egy véleményem szerint eléggé nem hangsúlyozható jellegzetessége: a megtört totalitás dialektikája persze értelmezhető lenne egyszerűen mint egy újabb kísérlet a végesség-filozófiák sorában, de azokat a legtöbb esetben rezignáció vagy kompenzatorikus pátosz hatja át utóbbira talán Heidegger a legeklatánsabb példa. Itt viszont semmi ilyesmiről nincs szó. Az elemzések végig érzelemgazdagok, a személyes érdekeltség hangja szól belőlük ami azonban sosem homályosítja el a fürkésző tekintet élességét. Somlyó Bálint