A Lipót egy elmegyógyintézet privatizálását és az ápoltak sorsát beszéli el. A számos mesei, fantasztikus elemet tartalmazó, néhol szürreális cselekményt Balabál, a Lipót ápoltja beszéli el. Az ő hangja hitelesíti a szöveget, torz észlelésének szűrőjén át minden hihetővé válik, ami egy épeszű ember számára elképzelhetetlen. Bevisz minket az elmebetegek közé, akikre mindenki csak úgy tekint, mint „gyermeki lélekkel kibélelt állatokra”, ennek az összeomlása után pedig a pénz, a hatalom és a nagypolitika világába. A zenész (Tudósok zenekar), képzőművész és író drMáriás könyve kuriózum a magyar irodalomban. Nem akarja elhitetni, hogy írása művészet, egyszerűen csak ír, méghozzá jól. A regény olvastatja magát, már az első lapon magába szippant a szóörvény, ami lendületéből csak néha-néha veszít. Az író alapvetően a történetre koncentrál, de ez nem a minőség rovására történik, hiszen minden mondat, bekezdés tudatosságról tesz bizonyságot. Nyelvi játékossága nem tereli el a figyelmet, hanem végig a szöveg szolgálatában áll. A Lipót két világirodalmi klasszikushoz is közel áll: Goldingtól a Legyek ura, és Csehov A hatos számú kórterme. Golding regényére azért emlékeztet kísértetiesen, mert Balabál, mikor magukra maradnak, a többi beteg fölé helyezi magát, a bolondokháza zsarnokává válik. A hatos számú kórteremhez pedig azért, mert a regény azt a közhelyet beszéli el újra, hogy az egész világ egy őrültekháza, és abban a bolondok nevezhetők leginkább épelméjűnek.