Amikor munkámról először beszélgettem Radnóti Miklósnéval, két dolgot kérdezett. Először azt, hogy miért is érdekes egy dedikáció, másrészt hogy hol tartok a kutatásban, mennyi ajánlást sikerült összegyűjtenem. Büszkén vágtam rá: kétszázat, kétszáz dedikáció van akkoriban még csak ennyi volt , mire Gyarmati Fanni elkezdett harsányan nevetni, és azt mondta: Az nem lehet! Miklós nem adott el annyi könyvet.
A dedikációk mint írói kézjegyek régóta az irodalomtörténeti (és a gyűjtői) érdeklődés látóterében vannak, hiszen a szerző által írt ajánlás érdekes, mint az irodalmi élet történésének, a gesztusnak megfogható dokumentuma. Emellett azonban a dedikáció információt is hordoz: életrajzi forrás, amiből kirajzolódik a teljes kapcsolathálózat. Radnóti ama kevesek közé tartozik, akik a kifejezés nyelvi gondossága mellett a látható nyelven való közlésre is különös gondot fordítottak. Keze írása pontos és szabályos, formái csinosak, de minden cikornyától és hivalkodástól mentesek, tükrözik kifejezőeszköz mivoltukat írta róla a Meredek út tipográfiáját készítő Haiman György.