Kavabata a 20. századi japán irodalom kiemelkedő egyénisége, az újfajta érzékenységű írók egyik vezéralakja, az első japán író, aki 1968-ban Irodalmi Nobel-díjat kapott. Klasszikus japán lírai szimbólumokat helyez írásainak középpontjába, de hőseinek gondolatvilágában már a huszadik századi ember gátlásai és szorongásai kísértenek. Kedvenc műfaja az úgynevezett leheletnyi történetek, amelyből több mint százat írt. Leghíresebb műve a Hóország. A regény írását 1934-ben kezdte el, kisebb-nagyobb megszakításokkal 1937-ig dolgozott rajta, aztán közvetlenül megjelenése előtt 1947-ben megtoldotta még egy fejezettel.

Hóország olyan sajátos elnevezése Japán egyik területének, amilyen a mi Somogyországunk vagy talán még inkább a közelmúltban keletkezett fogalom: Vadvízország. Ide, ahol az élet, a természet legfőbb meghatározója a hó, rengetegen jönnek Japán más tájairól havat (vagy ősszel a juharfák színpompás lombjait) látni. Így vetődik ide Tokióból Simamura is, a "Balettszakértő" - aki voltaképpen csak olvasmányaiból ismeri az európai táncot. Itt, a gyógyfürdője miatt is vonzó egyik kis faluban ismerkedik meg Komakóval, a fiatal gésával. Kettejük furcsa kapcsolata azután Komako reménytelen szerelmévé lesz. Nem azért reménytelen ez a szerelem, mert Simamura nős, családos, hanem mert ez a magányra született férfi valami meghatározhatatlan, elérhetetlen "szép"-et keres, és esztétizáló gondolatvilágába nem illik bele ez a hús-vér, az élet egyszerű örömeiért - a test örömeiért is - lobogó kis gésa. Szokatlan világ, légkör, szokatlan gondolkodás, szokatlan érzelmek kerítik hatalmukba a regény lapjairól az olvasót.