Mesterházy Balázs legelső prózakötetében egy létező településre, a Tolna megyei Gyönkre invitálja olvasóit egy (inkább több) „sörunikumos keringőre”, hiszen a Gesztenye placc nem más, mint a falu központjában lévő legfőbb vendéglátóipari egység, a presszó, vagy inkább kocsma, ahonnan indul és ahová érkezik az élet, ez mindennek a kezdete és a vége. Itt tanyázik nap mint nap a férfilakosság jó része, olyanok, mint egy nagy család, mulatságosabbnál mulatságosabb dolgok történnek velük. Pontosan ez a vidám alaphangulat adja meg ennek a novellafüzérnek a sava-borsát, ez az egész kötet erőssége, hogy – bár Gyönkön sem kolbászból van a kerítés –, mégsem kesergünk, hanem inkább sírva nevetünk a megformált karaktereken.

Persze, felmerülhet sokakban a kérdés, hogy mi szórakoztató van abban, hogy több mint 200 oldalon keresztül olyanokról olvassunk, hogy hatszázakárhány fröccsöt isznak meg egy este az alkeszek (a kocsmárosnő azóta is minden este imába foglalja a nevüket, hogy ilyen remek bevételt csináltak neki), vagy amikor Kicsibé (Bébé testvére) az árokparton találja a kábult Bagdit és hazacipeli. Mindezek bizony nem tűnhetnek túl bizalomgerjesztőnek, de higgyétek el, hogy Mesterházy Balázs tolmácsolásában mindez sokkal szórakoztatóbb.
Sokan érzik úgy, hogy a kortárs magyar irodalom műfaja erősen depresszív, éppen ezért nem is szívesen veszik kézbe ezeket a köteteket. Jó hír a számukra, hogy ez a novellafüzér kilóg ebből a sorból