Zádor István rajzaival
Sorozat: Békebizottságok kiskönyvtára

Emlékezetem szeszélyes, megbízhatatlan. Adatok, tények, gondolatok könnyen kicsúsznak fogságából, s ha életemnek egy-egy szakaszáról akar beszámolni, nem tud rendet tartani, időrendet sem. Kicsit, nagyot látszólag válogatás nélkül tart meg vagy hajít el, néha tékozló, máskor fukar, megesik, hogy sorsom legfontosabb eseményeiről sem tud számot adni. Elnyom és kiemel. Valószínűleg az érdek igazgatja, amely azonban nem tévesztendő össze az önzéssel. De arról a korszakról, amelyről e sorok szólnak, nagyjából hű képet fog adni.
Attól a naptól kezdve, hogy a németek 1944. március 19-én megszállták az országot, sokunknak az élete egy hajszálon függött. Ezt többé-kevésbé tudtuk, tudtam én is! De nem tudtam annyira, mint ahogy illett volna, ha jól gazdálkodom életemmel. Könnyelműen, nevetséges bizakodással lépegettem át egyik percemből a másikba s tán épp ennek a bátorsághoz hasonló, de vele nem azonos könnyelműségnek köszönhetem, hogy száz veszélyből kimenekedve, életben maradtam. Tulajdonképpen semmilyen említésre méltó dolgot, mely feljegyzésre érdemes, nem végeztem s ha vállaltam is személyes kockázatot, valójában sohasem ismertem fel valódi súlyát, azaz nem tisztáztam a magam számára azt a lehetőséget, sőt valószínűséget, hogy az életembe kerülhet, a veszélybe be és abból ki úgy lépdeltem, ahogy az ember egyik köznapjából a másikba. Ha megszámolnám, a tizenegy hónap alatt, Budapest felszabadításáig legalább két tucatszor kerültem olyan helyzetbe - persze nem számítva a háború, a bombázások, stb. fenyegetéseit -, hogy hajszál híján a nyakamat szegtem.