Szent Bazil nézetei között fontos helyet foglalt el az a gondolat, hogy ez a világ nem a legtökéletesebb, sőt rossz. Tele van veszélyekkel és kísértésekkel. Könnyen a múlandó dolgokhoz bilincseli az embert. De ugyanígy annak is tudatában van a szent atya, hogy az eljövendő világ tökéletes, csodálatos, fenséges és szép. Felülmúlja mindazt, ami a jelen világban van, sőt azt is, ami egyáltalán itt lehetséges. Ezek ismeretében az embernek egyedül az eljövendő világra kell tekintettel lennie, mindent annak elérésére tennie. Ami csak itt és most van, azt valamiképpen meg kell tagadnia magától.
De ez a világ nem volt mindig rossz. Isten jónak teremtette. Ugyanígy az embert is jónak alkotta meg. De szabad akaratot is adott neki. Így az ember rosszat tett: szembeszállt Isten akaratával. Meglett volna a lehetősége arra, hogy a mennyeieket szemlélje, de ő a múlandó dolgokhoz kötődött. Ezzel pedig elszakadt Istentől. Annak az oka tehát, hogy az ember rossz, nem a természetben, hanem az ember szívében van.

Szent Bazil szerzetesi életeszményét megvizsgálva először azt láttuk, hogy a remete életformával szemben a közösségi élet mellett dönt. Másodszor azt is megfigyelhettük, hogy nagy szerepe van benne a lelkesedésnek is, csakúgy, mint az Isten szemléletére való törekvésnek. Harmadszor pedig azt vehettük észre, hogy a szerzetesség és az egyház viszonya nincs szorosan meghatározva: a testvériség önálló életet él, mint egy kis egyház a nagy egyházon belül. – De mindig a szeretet, mégpedig a kettős szeretet a fontos, amely Istenre és az embertársakra egyszerre irányul.