"Ami­kor vissza­né­zek éle­tem hat­van évére, leg­in­kább az lep meg, hogy mennyi­re komp­li­ká­ció nél­kü­li volt. Ami va­gyok, amit gon­do­lok és te­szek, ami­vel ta­lál­koz­tam, szin­te a kez­de­tek­től fogva ma­te­ma­ti­kai kép­let pon­tos­sá­gá­val ír­ha­tó körül. Kü­lö­nös, szo­ron­ga­tó érzés ren­del­te­tést be­töl­te­ni. Azt mond­ják, egyé­ni kez­de­mé­nye­zé­sek­kel is be­fo­lyá­sol­ha­tók az ese­mé­nyek, és ebben ter­mé­sze­te­sen van is igaz­ság. Mint a kom­po­ná­lás ese­té­ben: a szer­ző szim­fó­ni­á­ja min­den hang­já­ért meg­küzd, és aztán - az utol­só ak­kord­hoz érve - fel­is­me­ri, hogy kez­det­től fogva meg volt ha­tá­roz­va a ki­vá­lasz­tás és a for­má­lás. A dol­gok me­ne­té­nek el­ke­rül­he­tet­len­sé­ge nem csök­ken­ti az ér­de­me­ket, mert csak utó­lag lehet ki­ik­tat­ni a fe­les­le­ges han­go­kat, és csak­is ő ír­hat­ta le, ami ott áll. Így van ez az éle­tem­mel is. Utó­lag át­te­kint­he­tő az utam, de előre nem tud­tam volna meg­jó­sol­ni azt."