A 19. és a 20. század a keresztény teológia számára a helykeresés ideje az átrendeződő szellemi erőtérben. E folyamat egyik, immár klasszikusnak számító alkotása Karl Rahner jeszuita hittudós 1941-ben megjelent írása, amely a rendkívül termékeny alkotó bölcseleti főművének tekinthető. A könyvben a szerző a teológia és a filozófia közötti kapcsolatot tárgyalva kifejti, hogy a teológia lényegét tekintve „hallás”, „meghallás”, mégpedig a kinyilatkoztatásé, amely csak Isten felől alapozható meg. A teológia azonban feltételezi a vallásfilozófiát, amely azt a kérdést teszi fel, hogyan hallhatja meg ezt a kinyilatkoztatást az ember. Általános vallásfilozófiai alapvetés ez a könyv, amely új, korszerű megvilágításba helyezi Aquinói Szent Tamás filozófiai örökségének számos gondolatát, foglalkozik a lét és az ember nyitottságának problémájával, amelynek keresztény értelmezését adja: e nyitottság Istenre utal. A mű a teológia „kopernikuszi fordulatának”, vagyis az antropológiai nézőpont érvényesítésének hiteles, a hittudomány és a bölcselet európai hagyományának forrásaiból táplálkozó kísérlete.