Fordította Balabán Péter.

Az amarusszioni kolosszus Henry Miller európai kalandozásainak záróakkordja. Miller barátja és mestere az angol költő, L. Durrell hívására érkezett Görögországba 1939-ben. Az itt töltött bő egy esztendő az élményanyaga e szellemi útirajznak, ahogy Miller alcímében jelölte művét. ; Miller szemében is Görögország az európai kultúra bölcsője, érintetlenségével, természetességével az ember isteni eredetének őrzője. A modernizáció, a nagyvárosi élet betegségei: a rohanás, a tülekedés, az örök stressz, ami már megmérgezte és elkorcsosította az amerikai társadalmat, még nem ért el ide. S Miller, aki civilizáció- és kultúra- tagadó fenegyerekként hirdette és kereste a természetes létezés állapotát, a spontán emberi közösségeket, Görögországban találta meg eszmei otthonát. Metszőn gúnyolja az Amerikából hazatelepült, félig-meddig amerikanizálódott görögöket, vagy a kultúr- sznobként utazgató, külföldi turistákat. Merev és kategorikus elutasításai azonban gyakran kirohanásokba torkollnak, hiányzik belőle a megértést segítő irónia, az ellentéteket oldó, önironikus látásmód. Dicséri a méltósággal viselt görög szegénységet, a civilizáció hiányát, az elmaradottságot, mint a természethez közeli élet kellékeit. A szegénység erkölcsnemesítő jellegének romantikában gyökerező, patetikus frázisa Miller görögországi élményének fő meghatározója, és mellette, illetve mögötte mint színes képeslap villan fel a görög vidék és kultúra: Athén, Korfu, Kréta, Hydra, Mükéne, Epidaurus, Korinthos, Spárta, Delphoi, meg a görög irodalom két alakjával, Katszimbálisszal és Jorgosz Szeferiádisszal való ismeretsége és bensőséges barátsága.