Simon Tamás (1936-1956), ma már legenda, csak a rejtett irodalmi értékek és tehetségek ismerői - számontartói emlékeztek a kamasz lírikusra, az érettségi idejére már mellőzötté vált irodalmi csodagyerekre.
Az ember tragédiáját kívülről tudta - akkor, amikor nem volt szabad játszani, ő is csak egykori iskolája, a Madách gimnázium diákszínpadán láthatta. Tudatosan készült hivatására és "A mesterséget meg kell tanulni" mondogatta a könyvrakások közepén. Szigorú volt önmagával, főművét A zsidó Don Juant négyszer írta át tizenötödik és tizenkilencedik éve között, először prózában azután versbe öntötte a drámát.
A Don Juan-ban megírt mindent, amit szeretett és amire vágyódott. Ez az egyetlen olyan Don Juan az irodalomban, amely lélektani indokkal is szolgál a főszereplő viselkedésé­hez. Simon a verses drámába beleírta azt, hogy a szerelembe volt szerelmes, és ehhez a mindent elborító érzéshez csupán esetleges tárgyként szolgálhatott bárki, aki a való világban létezett. Megjelenítette azt a büszke és öntudatos zsidót, aki szellemiségével emelkedik ki az őt körülvevők tömegéből, aki a bukás kockázatát is vállalva úgy válik forradalmi gondolatok hordozójává, hogy nem tagadja meg őseinek hagyományait. Fegyverrel a kezében kész küzdeni a tradícióért, amelynek tételes kötelmeit nem képes alkalmazni önmagára, de azok­nak erkölcsi tartalma kizárólagos értelme lehet életének.

Szépen csatlakozik a színmű szövegéhez Simon Tamás verseinek válogatása, a költemények nemcsak áldott tehetségét, hanem zsidóságának tudatos megélését is tükrözik. Nem véletlen, hogy A gettóban című költeménye néhány versszakát beillesztette a színdarabba is. Ismerősei előtt nem volt titok, hogy Izraelben akart letelepedni, erre utal Búcsúzó című verse is.
Tisztelgés emléke előtt ez a kívül-belül szép kötet, melynek előszavát Ferenczi László írta, a illusztrációk Porscht Frigyes munkái : mindketten személyesen ismerték Simon Tamást.