Szabolcsi Bence (1899–1973) Baumgarten-, Kossuth-, és Herder-díjas zenetörténész, művészettörténész, a Zenetudományi Intézet megalapítója egyik legfontosabb művében a zene történetét mutatja be az őskortól a huszadik század elejéig. Részletesen ismerteti a többszólamúság megjelenését, a világi zene térnyerését, az új zenei formákat és műfajokat, a zenei reneszánsz, a barokk, a rokokó, a korai és a kései romantika, majd a nemzeti mozgalmak sajátosságait. Bemutatja a nagy mesterek: Bach, Bartók, Beethoven, Berlioz, Brahms, Chopin, Csajkovszkij, Debussy, Haydn, Händel, Kodály Zoltán, Liszt Ferenc, Mendelssohn, Mozart, Muszorgszkij, Rossini, Schönberg, Schubert, Schumann, Sibelius, Strauss, Stravinsky, Verdi, Vivaldi, Wagner, Weber és mások – munkásságát. A zenetörténeti irodalom ezen alapműve 1999-óta nem jelent meg nyomtatott kiadásban, kizárólag antikvár példányok lelhetők fel – joggal mondható tehát, hogy az illusztrált elektronikus könyv kiadása egy klasszikus zenetudományi értéket tesz újra széles körben hozzáférhetővé az olvasók számára. A szerző tudományos ismeretterjesztő műtől talán szokatlan, de a zene világához nagyon is illő lírai hangon szólítja meg olvasóját: „Musica humana – mondotta a középkor az emberi test és lélek belső harmóniájára, s úgy érezte, hogy ezzel az elnevezéssel a világtörvénynek egy titkos részét fedi fel. Musica humana – a zene valóban az emberi világ része s minden alkotóelemével az emberi életbe kapcsolódik. Mégis van benne valami, ami kiemeli ebből az összefüggésből és szinte az embertől függetlenné, a természeti világ tagjává avatja. Így lesz belőle musica mundana: a mindenség hangja. Ott születik, ahol az emberi kultúra: folyóvölgyekben, pusztákon, dombvidéken, tengerparton. Terjesztik a folyamok és tengeráramok, útját állják az őserdők, hegyláncok, jégmezők és sivatagok. Megreked, elzárkózik a szigeteken, kering, hullámzik, árad, elvegyül a nyitott partokon. Vándorol, terjed, szóródik, mint a növények, egy-egy földsávon, ahol megtorpan, nyomban fajokra különül. Nincs, ami könnyebben alakulna, szívesebben cserélne formát s nincs, ami mélyében állandóbb maradna, mint a dallam. Hullámok és felhők játéka mérhető csak ehhez az évezredes játékhoz: minden melódia azonnal változatok százaira oszlik s voltaképp e százféle változatban él; viszont az emberi csoportok akaratlanul ugyanazokat az ősi dallamtípusokat őrzik ezer éveken át s mikor azt hiszik, hogy legjobban elváltoztatták őket, tehát legmesszebb elszakadtak tőlük, önkéntelenül közelebb járnak eredeti formájukhoz.”