A drámaíróként ismert Kocsis István nagy vállalkozása ez a regény. Az „igazi”, a „teljes” Széchenyi István portréjának megrajzolására törekedett, valami sajátos kvintesszenciáját kívánta adni a Széchenyi írásaiból s az írások sorai közül kiolvasható eszmei, politikai, emberi lényegnek.

A megszállottságig, a rögeszmésségig felfokozott felelősségtudat és az őrületig növekvő önvád jellemzi elsősorban Széchenyijét. Felelősségtudat Magyarország sorsáért, a nemzet felemelkedéséért és önvád azért, mert az ország tragédiájáért önmagát érzi felelősnek.

Kocsis művét olvasva elhisszük, hogy nem volt történelmünknek még egy ilyen alakja (talán Petőfit kivéve), aki ennyire személyes sorsként, egyéni tragédiaként élte volna át saját magyarságát. Valami emberfölötti képessége volt rá, hogy előre lássa a jövőt, szinte babonásan hitt okozati összefüggésekben: ha a tizenkettedik láncot sikerül kifeszíteni a Hídon, a nemzet sorsa jóra fordul. Nem sikerült, a lánc elszakadt, minden elveszett.

Egy hónap múlva Széchenyi mögött örökre bezárul a döblingi tébolyda kapuja, s egy évre rá a cári hadsereg betört az országba.