A költőként is ismert Nemes Z. Márió publicisztikai, kritikai és tanulmányírói tevékenysége teoretikus felkészültségével, továbbá sajátos, szinoptikus látásmódjával még kortársai viszonylatában is figyelmet követel magának. A szerző intermediális tudatosságának jele, hogy elméleti munkássága nem szorítkozik a számára nyilván legközelebb álló lírakritikára, hiszen éppúgy publikál képzőművészetről, zenéről és filmekről is. Határozott alapokon álló gondolati-fogalmi rendszer felől, összefüggően képes tárgyalni egymás mellett Lovecraft kozmikus horrorját és Sziveri János líráját, Tarr Béla és Harmony Korine filmművészetét, illetve Otto Weininger paranoiatöredékeit, valamint a Bizottság együttes történetét.

A kötet fundamentumát a Győrffy László, Szöllősi Géza és Kis Róka Csaba művészetének szentelt esszé alkotja. A cím – Antropológiai töredékek – egyrészt a művekre vonatkozó reflexió lezárhatatlanságára, másrészt egy újfajta embertan szükségességére utal. Az antropológiai töredékektől egy töredékes antropológiához jutunk el. Az ember, illetve az ember hagyományos fogalma eltűnik ugyan, ám a helyén nem a tátongó üresség marad, hanem egy nyomokkal teleírt vászon. Ahogy Francis Bacon – akinek festészetpoétikája tetten érhető az említett képzőművészek munkáiban is – mondja, képei azt igyekeznek visszaadni, ahogyan az ember áthaladt rajtuk, és mint egy csiga, hátrahagyta a maga slejmét. Győrffy Agytörmelék-sorozata kapcsán olvashatjuk: „…a bensőségesség nem szolgáltatódik ki valamilyen jelentésadó ideológiának, hanem önmaga energiamozgásai mentén terebélyesedik grafikai vízióvá. Nem önkifejezés történik, hanem Én nélküli kifejeződés, melynek során a személytelen imaginárius a képi fogalmazás kedvéért imitálja a pszichológiai-antropológiai formákat, vagyis az Én retorikáit”