Magyarországon különféle eredetű bizánci és posztbizánci egyházművészeti tárgyak találhatók. Kisebbik részük múzeumi és magángyűjteményekben van. Ezek a tárgyak vásárlás útján, a műkereskedelem csatornáin át kerültek az országba, nincs kötődésük az itt élt vagy élő keleti keresztény hitű népcsoportokhoz, ortodoxokhoz vagy görög katolikusokhoz. A tárgyak nagyobbik része - legyen akár behozott, import darab, vagy helyben készített - jelenleg is liturgikus használatban van, templomokban található és létrejöttük Magyarországon élt, vagy jelenleg is élő keleti keresztények vallásgyakorlatához kapcsolódik. Ez utóbbi tárgycsoportot tekintjük értekezésünk tárgyának. A műalkotások készítési idejüket és a megrendelők személyét illetően is két nagy csoportra különülnek el. Az első csoportot azok az Árpád-kori, a X. század második feléből és a XI. századból való emlékek alkotják, melyek főképpen Bizáncban megtért magyarok vallásgyakorlatához, továbbá Hierotheos püspök missziós püspöki ténykedéséhez kapcsolódóan, főképpen a történeti Magyarország peremvidékein jöttek létre. A tárgyak száma nagy lehetett, a monostoroké - még István király megkeresztelkedését, valamint az 1054-es egyházszakadást követően is - olyan jelentős volt a magyar királyságban, hogy III. Ince pápa levelében, melyet 1204-ben a magyar királyhoz küldött, fölveti, hogy püspökségben kellene egyesíteni őket.2 A római orientáció kizárólagosságának hozadékaként azonban a monostorok az Árpád-kor végére fokozatosan ellatinizálódtak. Ezzel le is zárult a magyarországi keleti keresztény vallásgyakorlathoz kapcsolódó egyházművészet első szakasza, mely bizánci egyházművészeti tárgyakat hagyományozott az utókorra és készítésük bizánci rítusú magyarok vallásgyakorlatához kapcsolódik. A középkor későbbi évszázadaitól kezdődően Magyarországra betelepült keleti keresztény hitű nemzetiségek (románok, ruszinok, szerbek, görögök és nagyon kis részben bolgárok vallásgyakorlatához kapcsolódóan keletkeztek keleti keresztény egyházművészeti tárgyak. Ezek alkotják az emlékek másik csoportját. A rigómezei csatavesztést (1389), az önálló szerb állam megszűntét követően betelepülő szerbek, a török hódítók nyomában megjelenő görögök és a Buda visszafoglalását (1686) követően az elnéptelenedett keleti országrészbe betelepülő románok egyházművészeti tevékenysége már nem csak a történeti Magyarország, hanem a jelenlegi Magyarország területén is hangsúlyos. Az emlékek többsége a XVIII-XIX. században készült nemzeti sajátosságokkal rendelkező posztbizánci alkotás. Ennek a korszaknak - melyhez hozzátartozik még a megelőző XVII. és a lezáró XX. század is - az egyházművészeti alkotótevékenységére az etnikai sokszínűség jellemző, tekintsük akár a megrendelőket, akár a foglalkoztatott mesterek személyét, akár a juriszdikciós viszonyokat.