Fordította Báthori Csaba.

Angol létére Ted Hughes annak az amerikai költőiskolának a tanítványa és egyúttal egyik legjelentősebb képviselője, amely a modern líra mítoszteremtő tendenciáit-törekvéseit bizonyos szempontból határpontig vitte. Az ő mitológiájának ugyanis az ember nélküli, vegetatív lét a szimbóluma és terrénuma egyben. Ebben a talán legerősebb, legjelentősebb kötetében a címadó Varjú nemcsak a beszélő és a lírai hős, de egyúttal annak az univerzumnak is a képviselője, amely „lemosta magáról” az embert. Kegyetlen, sötét költészet lenne ez, ha nem talált volna Hughes épp ennek az emberelőttiségnek, ennek az embernélküliségnek metafizikai (vagyis valahol mégiscsak emberi) megformálásmódokat. A Varjú családfája, tanulási folyamata, találkozása a világgal, a halállal, az Istennel egy hatalmas mitológia alapképletei, melyeknek sajátos színt kölcsönöz a különös ritmika. A remek fordítás – Báthori Csaba munkája – igen pontosan adja vissza a Varjú károgását, a Varjú-beszédmódot, még a sajátosan Varjú-nézőpontokat, -látomásokat is (Két legenda; Családfa; Vizsgálat az anyaméh kapujában; Varjú és mama; Varjú első leckéje; Varjú hallja, az ajtón kopog a sors stb.). A Varjúnak természetesen történetei is vannak, elbeszélések az ősidőből, példázatok, erkölcsi tanítások, filozófiai tanítómesék stb. Ezek a Varjú-irodalomból, Varjú-mitológiából származó betétdalok egyszerre kegyetlen persziflázsai a hasonló emberi műfajoknak, ugyanakkor e műalakzatok talán legtisztább, legeredetibb képletei is. Egészen tisztán persze Hughes sem tudja képviselni a Varjú-világot; a kötet emberversei azonban (legszebb közülük talán a Szerelmi dal) a Varjú-környezettől egészen különös aurát kapnak, érdekes módon a kései Adyra emlékeztetik a magyar olvasót.