Sorozat: Helikon Universitas - Filmművészet.

Nehezen megszületett könyvet tart kezében az olvasó. Tarkovszkij halála után tizenegy évvel jelenik meg a mű, amelyet három évvel a tragikus esemény előtt kezdtünk el írni mint az életútja feléhez érkezett művész addigi pályájának összefoglalását. Miután 1984-es „disszidálása” miatt Tarkovszkij indexre került, a magyarországi publikálásra nem is gondolhattunk. Mire a könyvnek – kalandos körülmények között – külföldi kiadót találtunk, s mire a francia fordítás elkészült, Tarkovszkij már nem volt közöttünk. Monografikus feldolgozásáról akkor, abban a helyzetben szó sem lehetett. 1986 óta tervezzük, hogy megírjuk „a” könyvet, a „végleges változatot”. Írás közben kellett ráébrednünk: „végleges változat” nem létezik. Ez a könyv csak Tarkovszkij világaiban folytatott utazásaink egy újabb állomása.

Andrej Tarkovszkij az orosz filmművészet eddigi legnagyobb alakja volt, aki az Iván gyermekkorával, az Andrej Rubljovval, a Szolárisszal, a Tükörrel, a Sztalkerral, a Nosztalgiával, és az Áldozathozatallal az orosz kultúrát és művészetet klasszikus fokon képviselte a szovjet korszakban. Mintha az orosz filmművészet sztalkere lett volna ő, akinek megadatott, hogy a világkultúra megszentel földjére, hatalommal, pénzzel, tudatlansággal, körülkerített csodás Zónájába vezesse mindazokat, akik vagyunk, s aki ő maga is volt, föltéve, hogy művészetének útitársául szegődünk. A 20. század utolsó harmadában, az évszázadok óta haldokló orosz ortodox civilizáció végének atmoszférájában lehetővé vált számára, hogy mindössze hét játékfilmből álló életművével olyan művészetet teremtsen, amelynek spirituális telítettsége és érzéki varázsa, formaszépsége és plaszticitása csak két átmeneti korszakhoz, a középkor végének európai és a 19. század végének orosz művészetéhez mérhető.