Szakács Eszter ötödik verseskötetének legszembeötlőbb vonása a mítoszok uralkodó jelenléte. A költemények hol felismerhető mítoszokat visznek színre, nemritkán átdolgozott formában, hol mítoszok vonzó közelségéből vagy elérhetetlennek tűnő távolságából nyerik erejüket, hol mítoszok hiányáról adnak számot. E sokrétű – és még éppen csak jelzett – viszonyulásból következik a könyv poétikai-tematikus összetettsége is. Ennélfogva a kötet egészére irányuló értelmezői figyelmet jóformán magától értetődően vezérlik a mítoszoknak a versekben feltárulkozó különféle költői felfogásai, értelmezései. A kötetszerkezet e szempont szerinti áttekintését nagyban megkönnyíti, hogy a Saudade kiválóan szerkesztett verseskötet, és az egyes ciklusokhoz tartozó versek szerves összetartozása a mítoszok megjelenítésében is következetesen érvényesül.

Szakács Eszter verseskötetének címe portugál kifejezés, egy lefordíthatatlan szó, mellyel a portugálok szívesen határozzák meg nemzeti karakterüket. Elvágyódás, melankolikus, nosztalgikus vissza- vagy elrévedés, amely mégis valami meghatározatlan szívfájdalmat jelent. A saudade Szakács szerint "visszafojtott várakozás”, hely, "hol lennie nem lehet”, bármi, "mindig valami helyett”. A saudade az én és a szemben lévő tenger képével írható le. Teret ad, de egyszerre jelöli a határokat is. A kötetben megjelenő motívumok – a folyton mozgó tenger, az ébredés és az elalvás, az álom, az emlékezés, a tükör – egyfelől a saudade bizonytalan érzéséhez illeszthetők, másfelől módot adnak egy halott megidézésére, az itt hagyott hiány elbeszélésére is, amelyhez szervesen kapcsolódnak az én megragadását célzó próbálkozások.