Megírt,1915. Wizner Dávid kiadása, Máramarossziget.

[Rónaszék (románul Coştiui) falu Romániában, Máramaros megyében. Rónaszék és környéke már az ősidők óta lakott hely volt. A környéken több ezer éves sóbányászat, ókori külszíni fejtések és régi római bányaművelések nyomai található.

Rónaszék Máramaros legjelentősebb sóbányatelepe volt, sókamarai székhellyel, várral megerősítve. Károly Róbert király (1308-1342) a feudális anarchia idején szétesett országos kamarai rendszert újjászervezte, és 1329 táján a máramarosi sókamara is létjogosultságot kapott. Az itteni sóvidék felvirágzását I. Lajos király rendelete teremtette meg, amely szerint a szatmári, tokaji és várkonyi lerakatokkal rendelkező máramarosi sókamara (Camera salium), ahonnan a kősót a Tiszán szállították, decentralizálta a magyarországi sóügyeket és egyenletesebbé tette az ország sóellátását. A máramarosi sóbányák, sóbányavárosok ügyeit és a sóbányászokat külön ispán irányította. A sókamarai rendszert Zsigmond király 1397-ben reformálta meg, a rendszer 1526-ig volt érvényben. 1672-ben a rónaszéki sóbányák Apafi Mihály erdélyi fejedelem birtokában voltak, s ezeket egy millió forintért váltották vissza az állam részére 1703-ban Rákóczi foglalta el a rónaszéki bányákat, és csak 1726-ban kerültek vissza az állam kezébe. A magyarországi sóbányászat és sóügyek rendezése III. Károly uralkodása idejére tehető, ekkor került Habsburg kamarai igazgatás alá a máramarosi sóbányászat is a magyarországi és erdélyi sóbányászattal együtt. 1743-ban, Mária Terézia a magyar kamara hatáskörébe utalta a magyarországi sóügyeket és a sóregálé egész szervezetét, melynek működését a magyar kamarának kellett biztosítania. Ekkortájt a rónaszéki bánya volt a legjelentősebb.

A 19.-20. század fordulóján az ország sókitermelésének fele Máramarosból került ki. Egy 1941-ben készült felmérés szerint Magyarország só-szükségletét az aknaszlatinai és a még üzemben lévő aknasugatagi bányák látták el. A rónaszéki sóbánya ekkor már nem üzemelt.]

további képek

nagyítás