Sorozat: Fekete István művei
Fekete István első elbeszélései a magyar vadászok neves folyóiratában, a Nimródban láttak napvilágot. Ennek főszerkesztője, Kittenberger Kálmán fedezte fel, és éppen úgy írásra biztatta az ajkai munkájával elégedetlen gazdatisztet, mint a másik két vadászbarát, az író Csathó Kálmán és a kritikus Láng Rezső. Ők hárman meghatározó szerepet játszottak Fekete István első elbeszéléskötetének összeállításában és megjelentetésében.
Az Öreg utakon írásai 1934 és 1938 között készültek. Elbeszélésmódjukat alapvetően az első személyű történetmondás jellemzi, és az anekdotikus hagyománynak megfelelően, többnyire a visszaemlékezés áll a középpontban. A múlt panoptikumából különös alakok: ismerős vadőrök, barátok és rokonok elevenednek meg. Központi témájuk a vadászat, mégis csak elvétve szólnak kapitális vadak elejtéséről. Elbeszélőjük hazai környezetben is küzdhetne vaddisznóval, farkassal, esetleg medvével, de Fekete István nem a romantikus élethalálharcot kívánta ábrázolni. Mindenekelőtt azért, mert vadászíróként nem érdekelte a kitalált történetek valóságosnak tetsző előadása. Vadászni ugyanis nem a küzdelem, hanem a kikapcsolódás és megtisztulás reményével járt. Természetesen nem vetette meg az érmes trófeát, de nem esett kétségbe, ha fegyvere használatlan maradt. Ezért aztán e vadászelbeszélésekben a puska jobbára csupán ürügy arra, hogy szerzőjük a természetbe invitálja olvasóit. Alapállása a szemlélődés, mely nyitott minden megnyilvánulásra. Ennek a gyermeki - nem naiv, hanem érdek nélküli - rácsodálkozásnak a képessége, majd pedig az élmény roppant kifejező tolmácsolása teszi a huszadik századi magyar irodalom jelentős írójává Fekete Istvánt.
Az Öreg utakon bizonyság arra, hogy témaválasztásában Bársony István, nyelvhasználatában pedig Krúdy Gyula örököse. S a kötet egyúttal azt is hatásosan szemlélteti, hogy már pályakezdőként mestere volt a részletek aprólékos megfigyelésének és leírásának, a hangulat felidézésének és átadásának. A kifejezésmód terén csaknem kiforrott alkotóként lépett a közönség elé. Rajzaiban Fekete István piktora a látványnak és az általa megérintett érzésvilágnak. Erősen metaforizált nyelve az impresszionista festők sajátos technikáját idézi, melynek segítségével a látszólag változatlan táj - az év- és napszaktól, valamint a lelkiállapottól függően - mindig más üzenetet továbbít a szemlélődőnek. Leírásai kifejezetten költőiek, a képalkotás, a ritmus és a szóhasználat gyakran prózavers benyomását kelti.