Nyikolaj Bergyajev, a XX. század legnagyobb hatású orosz filozófusa 1940-ben írta meg önéletrajzát, amely halála után egy évvel, 1949-ben jelent meg. Az európai műveltségű, a klasszikus német idealizmuson iskolázott, szociális és történeti kérdések iránt érzékeny Bergyajev Oroszország és a Nyugat krízisét egyaránt átélte, s ebben az értelemben kivételes jelenség volt: "európai orosz", aki benső kapcsolatot próbált teremteni az orosz vallási eszme és az első világháború után kibontakozó nyugati keresztény megújulás között. Világos, egyszerű stílusban írt önéletrajza e szellemi út története, de egyben korrajz is, fél évszázad - egy megrázkódtatásokkal, forradalmakkal, háborúkkal terhes időszak - minősítése a "hívő szabadgondolkodó" nézőpontjából. A kultúrtörténetileg is rendkívül gazdag műben egy-egy ragyogó portré erejéig felvillan a kor számos jelentős alakja - az orosz nép egyszerű istenkeresői, a századelő szimbolikus írói (Andrej Belij, Dmitrij Merezskovszkij stb.), bolsevik vezetők, a francia filozófia és irodalom nagyságai... Ugyanakkor az Önmegismerés a perszonalista filozófia szuggesztív szintézise is: megismerhetjük belőle Bergyajevnek a marxizmusról és a kommunizmusról vallott nézeteit éppúgy, mint sajátos - a szociális kérdések iránt érzékeny, baloldali - keresztény világnézetét, melynek az objektiváció alkotta hamis szentségek ellen lázadó, az isteni alkotást folytató, az Istennel partneri kapcsolatban álló, az alávetettséget radikálisan elutasító személy korlátlan szabadsága az alaptézise. A könyv különös feszültségét emellett az adja, hogy a szerző, miközben őszintén vall saját társadalmi gyökereiről és "e világi" küzdelmeiről - jellemének árnyoldalairól éppúgy, mint a világ hatalmasságaival, az állammal, az erőszakos ideológiák képviselőivel szembeni bátorságáról -, a személyiség történelemtől független, transzcendens lényegét igyekszik föltárni, s ily módon az életrajzi forma e műben maga a megoldandó filozófiai probléma.