A cselekmény rendkívül egyszerű: Clay, a történet egyes szám első személyű elbeszélője – szándékosan nem használom a főhős szót, hiszen a regény teljességgel mentes a klasszikus, vagy akár a modern hősökre a legcsekélyebb mértékben is emlékeztető jellemektől –, a főiskolai szemeszter végeztével New Hampshire-ből visszatér szülővárosába, hogy Los Angelesben töltse a téli szünidőt.
Családján kívül sorra találkozik egykori középiskolai társaival, és fokozatosan rádöbben, hogy semmi nem fűzi őt hozzájuk, sem volt szerelméhez, mi több, általában a világhoz sem. Noha Clay végül barátja, Julian megmentésére indul, a regényt a kiüresedés, a kiábrándultság szelleme, valamint a szürreálissá vált valóság erőszak és megaláztatás általi feloldásának vágya hatja át – némileg megtévesztő módon, hiszen a mű nagyjából háromnegyedéig mindössze egyetlen nyíltabb utalást találhatunk a meglehetősen döbbenetes, lezáratlan végkifejletre.

A nyilvánvaló párhuzam ellenére a Nullánál is kevesebb nem Salinger Zabhegyezőjének kortárs, keményebb parafrázisa; inkább a korai Hemingway írások illúzióvesztett atmoszféráját idézi meg. Hemingway-hez köti Ellist az a fajta minimalista próza is, mellyel az író látszólag teljesen függetleníti, elválasztja magát az alkotásától, és a jéghegy csúcsának pontos kirajzolásával sejteti a mélyben láthatatlanul előrenyomuló, hatalmas erőket.