A legtöbb ember szerint a szerelem csupán egy érzés, pedig jóval több annál. Olyan erős késztetés, ami sok más alapvető szükségletet, például az éhséget vagy a szomjúságot is képes felülírni, és még a legkomolyabb embert is kifordítja önmagából. A szerelmes ember sok szempontból a szenvedélybetegekre hasonlít: ahogy egy alkoholistának is muszáj innia, a szenvedélyes szerelmes is meg van győződve arról, hogy nem képes létezni a szíve választottja nélkül. Vajon miért vésődött belénk az evolúció során ez a valójában irracionálisnak tűnő szenvedély? A válasz meglepően egyszerű: a romantikus szerelem a hozzá kapcsolódó bonyolult érzelmi és kémiai folyamatokkal együtt a nagytestű, emberszabású emlősök között mindig is azt a célt szolgálta, hogy a hímet és a nőstényt egységgé kovácsolja össze arra az időre, amíg gondoskodniuk kell az utódaikról. A természet rendje szerint, ahogy nő a gyerekek önállósága, úgy csökken a szülők közt a szenvedély. Végül pedig ugyanaz az érzés választja el őket egymástól, ami addig összetartotta: egy új szerelem. Mégsem kell attól tartanunk, hogy Fisher könyörtelenül leszámol az örök szerelem eszményével. Ebből a könyvből ugyanis azt is megtudhatjuk, hogyan szabadulhatunk meg az ősi késztetések kényszerétől, és hogyan "programozhatjuk" az agyunkat arra, hogy a szenvedély megmaradjon, vagy éppen mihamarabb meggyógyítsuk az összetört szívünket.