A klasszikus retorika a következmény előzménnyel, illetve az előzmény következménnyel való megjelölését nevezi metalepszisnek. A szerző metalepszise a szerzőt olyan képességekkel ruházza fel, melyekkel teremtményei univerzumába léphet (mint például, amikor Vergilius az Aeneis negyedik könyvében megöli Didót). A modern narratológia gyakran foglalkozik ezzel az eszközzel, hogy megvizsgálja azokat a módszereket, melyekkel a narrátor/szerző beszéde meghaladhatja saját korlátait. Ugyanakkor nem egyedül az irodalmi fikció uralja ezt a transzgresszív gyakorlatot. Genette műve kísérletet tesz arra, hogy bemutassa nem szükségszerű, ám nyugtalanító előfordulását más művészetekben: a festészetben, a színházban, a filmművészetben, a televízióban: mindenhol, ahol Homérosztól Woody Allenig a világ reprezentációját viszik végbe, alakítják, és – olykor – fenyegetik.