Szerkesztette és az utószót írta Medvigy Endre.
Illusztrálta Gy. Szabó Béla.

"...Egyik legmaradandóbb s felejthetetlen írásában a székely Kolozsvárra viszi nagybeteg feleségét. Már a tanár sem tud rajta segíteni, az asszony meghal s nincs pénz, nem lehet hazaszállítani. Sokáig vívódik és töprenkedik a székely, végül is felöltözteti a halott asszonyt, s beülteti a vasúti kocsi sarkába, mintha élne, így viszi haza, hogy a honi temetőben pihenjen, hiszen ez volt a végső kívánsága. Az utasok észreveszik, hogy halott utazik, de valami különös érzés fut át rajtuk, s nem szólnak semmit. A kalauzt is megkapja ez az érzés, és szemet huny a dolog felett. "A férfi pedig nem bírja tovább. Csendesen sírni kezdett. A szerelem, boldogság, élet, álom jut eszébe, az együtt töltött idők, tervek, erők, lélek minden, amit ez a kihélt asszony jelent neki. Érezte, hogy valami csodálatosat cselekszik, és az életét adta volna érte A hőssé való növekedésnek új, belső útja jelenik meg elöltünk, s a magyar nép belső méretei, határai. Így még nem láttuk a magyar népet, ez a népélmény már valóban túlnő a realista-naturalista korszak szemhatárán... A magyar ballada új stációja ez: a földmíves magyar arca szépül s tisztul meg benne...
.Kell, hogy Nyírő könyve mindnyájunké legyen, kell, mindnyájan teljesebb magyarok és teljesebb emberek legyünk általa."
Magyar Írás (Kassa), 1933. október
Féja Géza