„Pszichiáteri ​pályafutásom kezdetén – csaknem húsz évvel ezelőtt – fogalmazódott meg bennem: nem biztos, hogy József Attila skizofrén volt. Ezt a magánvéleményemet csak közvetlen kollégáimnak fejtettem ki, akik lelkesen egyetértettek velem, és e gondolat megírására ösztönöztek. Kezdő pszichiáterként nem volt bátorságom ilyen témában állást foglalni. Tíz év múlva egy szigorúan szakmai jellegű rádióriportot követő kötetlen beszélgetés során szóba került József Attila. A riporter, Esti Judit azonnal ráhangolódott "depressziós hipotézisemre”, és pár nap múlva erről készített velem egy rádióriportot. Neki köszönhetően ez olyan jól sikerült, hogy az interjú „A hónap riportja” lett. Ez azzal járt, hogy még egyszer, éjjel is megismételték a műsort. Ennek ellenére meglepően sokan hallgatták a riportot, s kivétel nélkül egyetértésükről, nézetazonosságukról biztosítottak. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogy a témával komolyabban foglalkozzam. Az igazi lökést az adta meg, hogy a Magyar Pszichiátriai Társaság Vándorgyűlésén felkértek erre az előadásra. A 2000 januárjában tartott előadásomnak szakmai körökben komoly visszhangja volt, és ezt követően már én is úgy éreztem, hogy publikálhatom József Attilával kapcsolatos gondolataimat. Írásom mégsem elsősorban József Attiláról, hanem a pszichiátriai kórképek összetettségéről, a diagnózis nehézségeiről és a pszichiáter felelősségéről szól."
A Szerző