Nádas Péter első esszékötete.

„Előlem ​nem zárták el a halált, a véget, a pusztulást, s ezért pontosan fordítva kezdtem el élni az életem. A másik ember testével való szerelmes egyesülés úgy érintett, miként másokat a legkedvesebb lény váratlan elveszítése. Nem életre keltett, hanem életre pusztított. Egy új nyelven kellett volna megtanulnom beszélni, de a halál volt az anyanyelvem” – írja többek között annak az évtizednek a történetétől, amely az Emlékiratok Könyvé-nek megírását megelőzte. Valóban: egyetlen esszéje sem szakad el a haláltól, a halálfélelemtől. Szól esszéiben a szenvedés, a szeretet, a boldogság összeforrottságáról. Hogy e három fogalomban nincs alárendeltség, hogy a boldogság nem a szenvedés hiánya, hanem a szeretet beteljesedése. S keresi az öröm helyét is.
Azokat az érzéseket-élményeket kerítik be Nádas Péter esszéi, amelyek élni, amelyek írni küldik vagy egyszerűen engedik. Olykor megállítják, olykor mintha vezetnék a tollát. Ezeknek az érzéseknek centrumában pedig egy hiány áll, amelytől szenved, amelyet érez, és amelyet egyre mohóbb és kínzóbb követeléssel ismerni és tudni akar. Megfogalmazhatjuk úgy is, ahogy József Attila megírta: amellyel „farkasszemet” néz.
Nagy koncentrációval írt esszék a Játéktér írásai. Sokfelől: tapasztalatokból, művészi élettapasztalatokból, fogalmakból s az érzelmek megsűrűsödött anyagából indítja gondolatsorait. Mindig helyet hagy a képzeletnek – ez játékosságának titka. Soha nem „kiszámítható”: hova tart. Minden következtetése egyszerre logikus és meglepő. De: minden gondolatsora és következtetése eredeti és megszenvedett.
Ha leszűkítve, lehetőleg egyetlen fogalommal akarnók minősíteni Nádas Péter esszéit, talán azt kellene írnunk, hogy hihetetlenül érzékenyek. De aztán kijavítanók, és azt írnánk: következetesen kényszerítenek a gondolkodásra. S ezt is kijavítva, hogy mélységesen személyes is. De leginkább mégis csak annyit kellene írnunk, hogy szépek, megrendítőek.