A novellák túlnyomó többsége a magányról, az elmagányosodásról szól, s emögött ott lappang a társhoz, közösséghez tartozás igénye, vágya, álma. Láthatatlan főszereplőjük az Idő. Az Idő, melynek feladata az, hogy romboljon. Hitet, illúziót, álmot, szerelmet. Mindent, ami két embert összeköt, vagy valaha is összekötött. Az Idő, mely minden gyönyört elpusztít: Mansfield a gyönyör hiányának írója. Legplasztikusabb és legemlékezetesebb alakjai vagy rendkívüli mértékben tudatában vannak az időnek, vagy - még gyakrabban - ráébrednek a romboló időre. Az időre, amely kettészeli az életet, amely gyermekkorában meghatározta az ember egyéniségét, amely több év távlatából teszi próbára az egykori szerelmeseket, amelynek múlása, majd visszaidézése önmaga számára is hátborzongató tettre késztet egy férfit. Az impresszionisztikus, az érzelmeket és a hétköznapi apróságokat, a finom részleteket egyaránt előtérbe helyező írások nemcsak a tudatfolyam-technika és a több nézőpontú előadás fejlődéséhez járultak hozzá, hanem az angol kispróza elbeszélőmódját is elfordították a Maupassant-féle „jól megcsinált történettől" - a csehovi érzékenység felé. Kötetünk - amely a Naplók, levelek-kel egy időben jelenik meg ebből a kivételes életműből nyújt minden eddiginél bővebb válogatást.