Ennek a regénynek minden szereplője és minden eseménye a képzelet szülötte és ha hasonló nevű, hasonló körülmények között élő, vagy hasonló életfelfogású személyek léteznének, a könyvben szereplőkkel nem azonosak. Ez a kijelentés a történet elmesélőjére is vonatkozik.
A történet első személyben íródott, a hang azonban, bármennyire élethű és öntudatos is, képzeletbeli személy hangja. A történet elmesélője sem vádolhatja meg a szerzőt s nem indít majd rágalmazási pert. Stephen Wilbeck sem lehet önrágalmazóbb a szóbanforgó íróval szemben, mint Tristram Shandy volt Laurence Sterne-vel szemben.* Sterne tudta, hogy Tristramja más volt s számára mást jelentett, nemcsak a körülményekben, hanem kvalitásban is és ez az eset vonatkozik minden regényre, amelyet egyesszám első személyben írnak. Éppen ezért, ha Stephen Wilbeck nézete és véleménye felingerli az olvasót, kérem, ne legyen dühös az íróra. Ám, ne menjünk túlságosan messzire ezekkel a mostanában egyre divatosabb megtagadásokkal. Minden rendes regényt realitása alapján ítélnek meg s a regény általában hivatott, hogy az életet ábrázolja, a valódi életet, valódi eseményekkel, nem pedig más könyvekben szereplő életet és eseményeket. Ezért a jó regény nem is lehet más, mint tapasztalat és megfigyelés keveréke eredeti gondolatokkal, megfelelő elrendezésben. Az egyiktől ezt halljuk, a másiktól mást csipegetünk fel, néha egy régi baráttól, akit gyermekkorunk óta ismerünk, máskor egy beszélgetésből, amelynek akaratlan fültanúi vagyunk az állomás peronján, mialatt a vonatunkra várunk, s van úgy is, hogy egy-egy újságcikk furcsa frázisa ragad meg az emlékezetünkben. Így készül a regény. Ha valamelyik könyv egyik-másik szereplője, szerencséjére, húsból-vérből való figurának látszik, ez még nem szolgálhat okul, hogy „eredetijét” keressék, vagy karikaturára gyanakodjanak. Ez a könyv őszinte történet a boldogságról és a szellemi magányról. Ami ebben a könyvben van, nem történt meg senkivel. És ami ebben a könyvben történik, előfordult sok emberrel.