Abszurd kisregény – az író szándékai szerint – maró szatíra, korunk és a mai társadalmunk ál- és pótcselekvéseiről, gyanús és céltalan humanizmusáról, segítőkészségéről. A „csoda”, ami mindjárt a regény elején megtörténik, abban áll, hogy Nagy Vencel, a 26 éves betűszedő, boldog férj, két kisgyermek szerető papája, aki immáron egy év óta vak, az SZTK papírja szerint visszanyeri látását. Orvosi igazolványt kap arról, hogy keresőképes, és hát ezentúl ehhez kell alkalmazkodnia, jóllehet tényleg nem lát semmit. Schwajda végtelenül sokat tud elmélkedni az ál-látón, valódi vakon, fergeteges jeleneteket produkál olyan történetekből, hogy Vendel nem tud kiszállni a páternoszterből, nekiütközik az ajtónak, az SZTK helyett a temetőbe akar betérni stb. Munkahelyén – az író megállapítása szerint – ugyanúgy helytáll, mint minden normális ember, hiszen mást sem tesz, mint kollégái elvégzett munkáit elrontja (nem látván a kiszedett betűket), bajok csak olyan anomáliákból adódnak, hogy nem nézi meg (hiszen vak) a formás Gizike fenekét (e testrészt szinte Cyránó-i bőbeszédűséggel, csak és éppen nem Cyránó-i szabadszájúsággal írja le a szerző, aki különben sem takarékoskodik a trágár kifejezésekkel). Vendel lassan iszákossá válik, veri feleségét, szeretőre tesz szert, és minnél mélyebbre süllyed (e süllyedés is végig humorisztikusan van előadva), annál inkább próbálnak rajta segíteni a szomszédok, a szocialista brigád, a televízió. Persze csak kárt okoz a segítség, míg végül kiviláglik, a legjobb az lenne, ha senki nem segítene.