Viktor Jerofejev új műfaj megteremtésére tett kísérletet ebben a könyvében - "regényfolyója" egyszerre útirajz s groteszk filozófiai esszéfüzér, mely néha bizony zavarba ejti az immár Jerofejeven edződött olvasót is. A szerző ugyanis nemcsak a világ öt nagy folyóján utazik - a Volgán, a Rajnán, a Gangeszen, a Mississippin és a Nigeren -, hanem egy vad, perverzitásoktól hemzsegő tájon is, melyet az egyszerűség kedvéért nevezhetünk a regénybeli elbeszélő tudattalanjának. Ez a hol szentimentális, hol szadista - ám éles intellektussal mindig gátak között tartott - tudattalan lép különös, robbanásveszélyes kapcsolatba nemcsak útitársnőjével, a harsány színekkel megfestett német Gabyval- hanem a könyörtelen szemmel megfigyelt civilizációk kollektív tudattalanjával és tragikus ezredvégi problémáival is. Az ütközés olykor valóságos forradalmi robbanást eredményez (egyéb pollúciókról nem is beszélve). A könyv elején Jerofejev utazója (?) még "senki" - hasztalan küszködik az önmeghatározással (nem utazó, nem fölfedező, nem vándor), s miközben mesés-kalandos hajózásai során mind újabb szerepeket próbál magára (orosz próféta, forradalmár, anarchista, Kolumbusz Kristóf, szadista kéjenc, pedofil vérfertőző, orosz cár stb.), megmártózik különböző kultúrák mitológiájában, és akár valami szögesdrótra, különböző vallások rongydarabjai akadnak rá... nos, mindezek után ha önmaga (és Oroszország) meghatározásáig nem jut is el, az általa keresett új Istenhez (akit már a mottóban is idéz) végül - talán - közelebb kerül.