Három ​fiatal, több gyermekes elvált asszony éli az életét a magánnyal vívott nehéz küzdelemben, New England egy tengerparti kisvárosában. A női magány legyűréséhez viszont férfi szükségeltetik – s női praktika, boszorkánytudomány. Ez pedig, a férjüket elhagyott és férjüktől elhagyott asszonyok ereje, ellenségeskedést, megkövező indulatokat szül a jámbor polgárok szívében. Hiszen, mint köztudott, a boszorkány az ördöggel praktikál, lelkét is eladja neki. S lelkét az ördögtől csak másik boszorkány – vagy más férfi – perelheti vissza. Ennyi Updike új regényének lényegi mondandója. Sovány. Sovány? Attól függ, hogyan mondja el valaki. Updike mosolygós-frivolan, a témát a hétköznap szintjéről fél kézzel a boszorkánymítosz – festett – egére fölhajítva. S ez, ha jól meggondoljuk, nem is olyan könnyű – erre akkor jön rá az olvasó, ha a fejére visszahulló „mondanivalót”, két kézzel, sikerül elkapnia. Updike mesteri könnyedséggel használja az időtlen idők óta meglevő írói eszközöket, ismeri alakjait – testüktől a lelkük, a múltjuk mélyéig –, ismeri a társadalmat, a közvetlen környezetet, ami formálja őket, s amit szakadatlanul formálnak maguk is. S legfőképp: ismeri a folyamatot, amelynek során a társadalom is, regényalakjai is formálódnak.