„Csak újsághoz ne kerülj” – hallgattam otthon gyerek- és ifjúkoromban az intést, amelyet súlyos családi tapasztalások hitelesítettek. Egy darabig el is kerültem a redakciókat, de aztán 1989 nyarán csak-csak ott ültem egy szerkesztőségi szobában. Azóta „írásra kötelezett munkatárs” vagyok, nemigen járok szerkesztőségbe be, nem ügyelek, nem bíbelődöm mások kézirataival, jobbadán azt, arról és úgy írok, amit, amiről és ahogyan akarok. És ami a legfontosabb: távol tarthatom magam a politikától. Csak akkor szólok ilyes ügyekhez, amikor már végképp nem bírom türtőztetni magam. Gyakran meg is bánom utólag, hogy szólásra ugrottam gondolatlanul. De azért néha próbálok gondolni, ha nem is végig, de egy darabig legalább. Így aztán előadódik, hogy később sem röstelkedem, legalábbis nem annyira. Ezek a nem nagyon bánt dolgok vannak összegyűjtve itt. És most, hogy összeraktam, lepődve látom: tizenkét év históriája ez, ahogyan én megéltem.