Sorozat: Studia Physiologica 5, 1999.

Koch Sándor 1925-ben született Budapesten, s ugyanitt kezdte, a Piaristáknál, középiskolai tanulmányait is. Érettségi bizonyitványát majd orvosi oklevelét (1950-ben) már Szegeden szerezte, ahol édesapja a Tudományegyetem nagynevű geológus professzora volt. Koch Sándor hamarabb lett virológus kutató mint orvosdoktor: 1945 óta dolgozott az Ivánovics György akadémikus vezette Szegedi Mikrobiológiai Intézetben. A "Humán" Oltóanyag-Intézet 28 évesen hívta meg Vírusosztálya vezetőjének, ahol újtípusú vaccinákat fejlesztett ki; közülük a kiütéses tífusz elleni liofilizálható készítményt ma is használják.

Nemzetközi kapcsolatai 1956 óta váltak mind intenzívebbekké, amikoris bekapcsolódott a gyermekbénulás elleni vaccinák "honosításának" munkálataiba és az ezekhez fűződő alapkutatásokba. 1962-ben a Nobel díjas Lwoff professzor meghívására egy évet töltött a Párizsi Pasteur Intézetben, ahol a polio-vírus replikációját tanulmányozta.

Már a kezdetektől volt nyilvánvaló, hogy Koch Sándor jóval több, mint az "alkalmazott virológia" kutatója: a vírusfertőzés hatásmódját fogódzónak használva leginkább a sejtélettannak (s bízvást mondhatjuk: magának az "életnek") alapkérdései foglalkoztatták, akár az influenza vírus felszíni elektrosztatikus töltéseinek természetéről, akár a virion-gazdasejtreceptor kölcsönhatás dinamikájáról tett lényegbevágó új megállapításokat. Tudományos eredményei jelentős nemzetközi megbecsülést, és a világ számos tudományos központjába szóló meghívást hoztak számára; ezen munkássága alapján lett itthon (1974-ben) a tudomány doktora. Ahogyan Koch Sándor, a vaccina-fejlesztő, alapkutatóként túllépett a "gyári" kutatómunkán, úgy lépett túl Koch Sándor, a tudós, szűkebb sőt tágabb szaktudománya keretein. Erre mindenekelőtt szenvedélyes nevelői alkata és rendkívüli műveltsége tette képessé. Sereglettek köré az (önkéntes) tanítványok, de a legmagasabb rendű "tudományos ismeretterjesztésből" is bőven kivette részét; kultúr-filozófiai esszéit tízezrek - talán százezrek - olvasták és olvassák. Mindez (valamint az, hogy fölényes áttekintésű intellektusában - de iróniájában és szókimondásában is - valósággal megtestesítette a független értelmiségi ember létformáját), nem vált "karrierje" javára a rendszerváltás előtt: bár nem brutálisan de határozott kézzel mellőzték, orvosi katedrát, akadémiai tagságot nem kapott. (Az ELTE azonban meghívta címzetes professzorának.) Szerencsére barátai, számtalan tanítványa, s legfőképpen nagyszerű felesége: Ilona asszony mindig tartotta benne a lelket. Életművéért a (lassan) depolitizálódó Akadémia 1998-ban Eötvös-koszorúval tüntette ki. (Jellegzetesen "kochi" értékelése szerint: öt évtized után tapintatosan elvették addig megőrzött szűzességét.)

Jelen munkája, ami élvezetes, noha a maga könnyed tömörségével korántsem "könnyű" olvasmány, az életjelenségek olyan távlati összefüggéseit villantja fel, melyekkel az olvasó hasonló perspektívából nézve ritkán találkozik.