Virginia ​​Woolf kritikusként kezdte irodalmi pályafutását, és az esszé műfaja – ez a nagyon rugalmas és Angliában kiváltképpen népszerű műfaj, amelybe a majdnem novellától a tárgyszerű kritikáig, sőt a tudományos értekezésig minden belefér – állandó társa volt a regényírónak: esszékben készült fel szellemileg egy-egy regénye megírására, és esszékben pihente ki a megírás fáradalmait, nem utolsósorban pedig esszékben csapódtak le az állandó olvasás élményei. Mert Woolf szenvedélyesen olvasott, és még írók közt is egészen kivételes érzékenysége volt a befogadásra, és érzéke arra, hogy élményeit megossza másokkal. De nem csak érzékeny volt, hanem hallatlanul okos is. Néhány – kötetünkben is szereplő – írás a modern regény legfontosabb elméleti dokumentumai közé tartozik.
A szerteágazó anyagot a kötet válogatója, Bécsy Ágnes négy ciklusba rendezte. Az elsőben hangulatok és benyomások egymásra rétegződésének szépírói eszközöket is jócskán latba vető elemzései kaptak helyet, a második ciklus esszéiben az írónő régi emlékiratok, naplók és levelezések alapján az elmúlt korok mindennapjaiban az életnek azt az állagát és minőségét vizsgálja, amely a műalkotások talaja és háttere, illetve megrajzolja néhány nagy egyéniség portréját. A harmadik csoportba a szó megszokottab értelmében irodalmi tanulmányok kerültek, a negyedik pedig Virginia Woolfnak a modern kor irodalmi és társadalmi kérdéseit feszegető cikkeit, előadásait foglalja magában. De bármi legyen is a téma – egy londoni séta, Montaigne vagy a dolgozó nők egyesülete –, mindenütt ugyanaz a gazdag egyéniség bilincsel le már az első – és az utolsóig a legmagasabb rendű írásművészettel formált – mondatokban, amely a könyvekben is az élet megnyilvánulásait fürkészi csillapíthatatlan kíváncsisággal.