A borító és az első öt lap jobb alsó sarka szamárfüles.

Magyarok a Bauhausban – a magyar művészet múltjában talán nincs természetesebb kiállítási téma sem: a hívószó közismert, a korszak iránt évtizedek múltán is élénk az érdeklődés. A téma jól körülhatárolható, az időközben kanonizálódott művek java része múzeumi gyűjteményekbe, a gondolatok és tervek pedig tanulmányokba és archívumokba kerültek – egy kiállítás létrehozásához ma természetes és elengedhetetlen partner a berlini Bauhaus Archiv. Ráadásul Magyarországon a Bauhaus mégsem unalomig feldolgozott téma: még mindig sok a fehér folt, a kánonban erős pozícióval rendelkező alkotók közül sem adtak ki mindenkiről nagymonográfiát, az egyes művészek munkássága és szellemi teljesítményének kisugárzása pedig legfeljebb szakmai körökben ismert.

Érezhető, hogy a hangsúly inkább a Bauhaus weimari éveire helyeződik, ezen belül is az 1922–23 körüli időszakra, amikor a magyar művészek fontos szerepet játszottak többek között az intézményen belüli, konstruktivizmussal kapcsolatos vitákban. A kiállítás titkos főszereplője így nem valamelyik világhírűvé vált, idegenbe szakadt magyar művész, hanem egy olyan alkotó, aki a Bauhausban eltöltött évek után hazatért Magyarországra. A különböző szekciókban és termekben megjelenő anyagokat, festményeket, karcokat, építészeti vázlatokat és terveket összeolvasva kiderül, hogy Molnár Farkas,3 aki többek között kulcsszerepet játszott a De Stijl-lel kapcsolatos vitában, a KURI-manifesztum kibocsátásában, illetve később Georg Muchéval és Breuer Marcellel közösen javaslatot tett az Építészeti részleg megalapítására, nemcsak a magyar vonatkozásokat illetően, de a Bauhaus általános története szempontjából is emblematikus művésznek tekinthető.