Sorozat: Babits Mihály művei.

A ​közös kötetbe foglalt két regény sokféle rétegét, értékét mutatja meg Babits Mihály gazdag prózai életművének.

A gólyakalifa főhősét, Tábory Elemért – önvallomásainak tanúsága szerint – ismétlődően jelentkező kínzó álmai egy különös, kettős életbe szorítják. Ebben a tudathasadásos állapotban a valóság és a képzelet, a nappal és az éjszaka határai fokozatosan elmosódnak, az álmok egyre követelőbben fonódnak rá a hétköznapok reális világára, nyomasztó hatalmukkal hovatovább az ébrenlét minden óráját beárnyékolva. Családjának büszkesége, Tábory Elemér hol egy kitűnő képességű, gazdag jövőjű úrifiú életét éli, hol egy meggyötört asztalosinasét, hol pedig egy szánnivalóan elnyomott kis írnokét. A két réteg, a reális és az irreális megszámlálhatatlanul sok hiteles ténnyel és történéssel veszi birtokába a fiatalember tudatát, minden váltással újabb és újabb gyötrő szorongásokat támasztva benne, egészen az öngyilkosságig. Ez a halál azonban éppoly rejtélyes és titokzatos, mint az az út, amelyet lezár: Tábory Elemért holtan fedezik fel a szobájában, lőtt sebbel a homlokán, a fegyvert azonban, amelynek lövedéke kioltotta az életét, senki sem tudja megtalálni. A regény, mely a Nyugat 1913-as évfolyamában látott először napvilágot, a freudi mélylélektan alaptételeire épül, de a kor súlyos társadalmi problémái is visszhangoznak benne.

A másik regényben, a Kártyavárban Babits egy Budapest környéki, gyorsan iparosodó, félig falu, félig város jellegű település életének két napjáról nyújt kaleidoszkópszerű képet. Főszereplője a messzi vidékről frissen ide helyezett járásbíró, aki azonban nem alakítója, csupán rezonőr szemlélője a számára hol ijesztő, hol ámulatba ejtő forgatagnak. Újgazdagok és lecsúszott egzisztenciák, a helyi politika befolyásolásának lehetőségétől megmárosodott iparosok és kereskedők, polgári módit utánzó parasztok, a tisztességest maguk közül kivető, korrupt köztisztviselők, nyomorúságban tengődő bérmunkások, legkülönbözőbb rendű vagányok és bűnözők galériája a regény; cselekménye a hatalom megszerzéséért-megtartásáért folytatott küzdelem krónikája. Kezdetben az ábrázolás hitelessége már-már a riportokéra emlékeztet (Babits újpesti tanárként szerzett élményeit használta föl a részletekhez), de később a tónus fokozatosan átalakul, s végül a mű zárlata, egy temetői látomás szinte a középkori haláltáncok atmoszféráját idézi, bár van némi köze a német expresszionista prózastílushoz is.